A sáfrány név évszázadokon keresztül a jóféle sáfrányt (Crocus sativus), pontosabban a bibéjéből készült fűszert jelentette. Maga a sáfrány szó az arab sahafran, zafran (’sárga’) szóból ered a bibék festő színe után. Tudományos neve pedig a görög krokos-ból származik, amely fonalat jelent és a bibe alakjára utal. A természetben ez a növény nem fordul elő, csak termesztett változatát ismerjük. Feltehetően a Kréta szigetén honos Crocus cartwrightianus nevű, vadsáfránynak is emlegetett növényből nemesítették. Hogy mikor, pontosan nem tudjuk, de a bronzkorban már biztosan foglalkoztak vele. Bő 3600 évvel ezelőtt, a minószi kultúra egyik falfestménye már a sáfrányvirágok bibéinek begyűjtését ábrázolja. Ennél korábbra utal a mintegy 4300 évvel ezelőtt már létező, Eufrátesz menti Azupirano (itt született az akkád birodalom első uralkodója, Sarrukín) település, melynek a neve feltehetően „sáfrányvárost” jelent.
A sáfrányt elsősorban ételízesítésre és ruhafestésre használták, de gyógyhatást is tulajdonítottak neki.
Nyugtatóként, étvágyjavítóként és görcsoldóként alkalmazták, sőt – különösen az ókorban – fontos afrodiziákum volt. A XIV. századi nagy pestisjárvány idején a betegség ellenszerének tartották. Újabban szív és érrendszeri betegségek kezelésére vonnak ki belőle anyagokat.
Bár évezredeken át nagyon kedvelték, már az ókorban észrevették, hogy nagyobb mennyiség fogyasztása halált okozhat, ezért fontos mértéket tartani. Borsos ára miatt gyakran hamisították vagy jobb esetben helyettesítették (például festésre).
A hazai sáfrányok ritka, védett növényeink. Közülük a tarka sáfrány (Crocus reticulatus) fordul elő a legtöbb helyen. Leginkább a Duna-Tisza közén és a Mezőföldön találkozhatunk vele, de megtalálható a Nyírségben, a Kisalföld keleti szegletében és a Kemenesháton is. Homok- és löszpuszták, homoki rétek, száraz tölgyesek növénye, mely gyakran megmarad a gyepekre telepített akácosokban is. Könnyen felismerhető a külső lepelcimpák hátán látható három erőteljes, sötétibolyás csíkról. A virágok alapszíne a fehértől a liláig változik. Néha előfordulnak fehér vagy még ritkábban halványsárga egyedek is.
A halvány sáfrány első hazai lelőhelyét a Bakonyalján találták. Az 1950-es években Tallós Pál erdőmérnök a pápai piacon frissen szedett sáfrányokat áruló asszonyokra figyelt fel. E ritka növények lelőhelyét kinyomozva egy Pápasalamon melletti gyertyános-tölgyesben találta meg a(z akkor még kárpátinak gondolt) sáfrányt. Később a Dél-Dunántúl néhány pontjáról is előkerült. Nagyon hasonlít a kárpáti sáfrányhoz, de lepeltorka szőrös, virágai általában halványabb színűek, levelei pedig keskenyebbek.
A sáfrányban számos, az egészségünk szempontjából hasznos hatóanyag található, többek között crocin, crocetin, safranal és kempferol is. Ezek antioxidánsok, tehát hozzájárulnak a szabad gyökök és az oxidatív stressz elleni védekezéshez. Magas antioxidánstartalmának köszönhetően a sáfrány a daganatos betegségek ellen is segíthet védelmet nyújtani.
Nemcsak a színe miatt hívják napfényfűszernek, hanem azért is, mert hozzájárulhat a hangulatunk javításához, valamint az enyhe és közepesen súlyos depresszió tüneteinek hatékony kezeléséhez. Ezt számos kutatás eredményei is alátámasztják, de további vizsgálatokra lesz szükség, hogy az orvosok is ajánlják a sáfrányt (illetve a sáfránytartalmú étrendkiegészítőket) depresszióban szenvedők kezelésére.
forrás: Élet és tudomány